|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 191 találat | lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-191 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Orbán János Dénes 2017. február 4.A promenád átfestett padjaiBeszélgetés Bogdán László költő-íróval a végső látomásról szülővárosa, élettere, Sepsiszentgyörgy egyre inkább képzeletbelivé válik benne. Egyébként is mindig máshol szeretett volna lenni, bárhová is érkezett. Bogdán Lászlót arról is kérdeztem, milyen viszonyban van Vaszilij Bogdanovval. – Milyen Sepsiszentgyörgy él önben? A fiatalban, a sikeres költőben-íróban, a mai Bogdán Lászlóban? – Sokat kerestem erre választ, ennek megfelelően sokat is írtam róla. Ahogy telik az idő, egyre erősödik bennem egy képzeletbeli Szentgyörgy képe. Ez a város nyilvánvalóan már nem a kamaszkoromé, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol bármennyire is bornírt és félnótás volt a városlakók nagy része, mégiscsak érződött valami otthonosság. Megnőtt, már nem az a patriarchális kisváros, amely az én fiatalkoromban volt. – Ez sima nosztalgia, vagy egyszerűen ma is a régi várost szereti? – Kérdéses, hogy szeretem-e, vagy én is háborúban állok vele, mint Csiki László barátom, aki írt is egy Háborúk című vallomást. Tény, hogy fiatalkorom regényeinek színtere Sepsiszentgyörgy, azóta viszont elköltöztem erről a promenádról. Más vidékre, más vizekre. – Miért? Átfestették a promenád padjait? – Úgy éreztem, hogy már az 1981-ben elkezdett, 1989-ben befejezett Promenád című regénytrilógiám, később pedig azok a részei is – Az agitátorok éjszaka és A szoros délben –, amelyek a nyolcvanas években nem jelenthettek meg, részben már elmennek más terepre. A kilenc történet részben Bukarestben játszódik, a Fekete-tenger partján egy hajón. Részben pedig egy álomvilágban, ami azt a kérdést is felveti, hogy milyen mértékben volt reális az a város, amiről én írok. Létezett-e egyáltalán, vagy csak bennem volt meg? De ezek a kérdések már nem foglalkoztatnak. A kilencvenes években írt, Az ördög Háromszéken című regényemmel bizonyos mértékig még a Promenád világát folytatom, de már másként, előtérbe kerülnek a mellékszereplők, főként Hutera Béla, egyik visszatérő hősöm. Az ő élettörténete folytatódott a Drakula egyik fejezetében, de ezekben épp csak feldereng Szentgyörgy. – Soha nem tartott tőle, hogy egyszer csak szembejön az utcán Hutera Béla vagy másik hőse? – Nem, mivel bármennyire is életszerűnek tűnő történetek szereplői, ezek a történések fikciók. Mi a fikció, és mi az élet? – mostanában ez kezdett foglalkoztatni. Igaza lehet a vak argentin látnoknak, miszerint a valóság tulajdonképpen illúzió. Viszont azt is jelezte, hogy amit egyszer leírt egy könyvben, bármikor valóságossá is válhat. Ezekkel nem szabad játszani, és mégis játszunk, mert rá vagyunk szorulva. – Fiatalkorában ön is rászorult erre a veszélyes játékra? – Én akkoriban nem írtam, hanem olyan emberek között éltem, akik vagy írtak, mint Csiki László, vagy verseket mondtak, titokban, mint Visky Árpád. Ültünk egyszer nála, és megkérdezték tőlem: te is írsz? Persze, mondtam, majd hazamentem, és kínomban megírtam az első úgynevezett versemet, a Halotti beszédet. Aztán írtam egy elbeszélést Talán az ördög címmel, amelyet elküldtem az Ifjúmunkásnak, s azzal felfedeztek. Az Igaz Szóban Székely János költő-szerkesztő A selejt lázadása címmel írt egy amerikai beatköltőket elutasító pamfletet az akkoriban megjelent Üvöltés című antológia kapcsán. Ugyanakkor közölte névtelenül egy jobb sorsra érdemes szentgyörgyi fiatalember versét, ez volt a Halotti beszéd. Az írás és a névtelenül megjelentetett vers nagy visszhangot váltott ki, reagált rá Gál Ernő, Sütő András, Szilágyi Domokos és Lázár László is, nevetségesnek tartva, hogy 1967-ben egy szentgyörgyi fiatalt tesz felelőssé Amerika állapotáért. Ennek következtében kiutaltak viszont a versért egy 200 lejes honoráriumot, épp sorkatona voltam, a pénzből meghívtam az egész szakaszt. Ez volt az első nagy írói sikerem, a botrány pedig arra is jó volt, hogy így kapcsolatba kerültem az említett írókkal. – Újságírói utazgatásokkal és íróasztal melletti munkával, no meg a Sugás, majd a Kripta vendéglő értelmiségi törzsasztalánál teltek a következő évek. Milyen volt az akkori Románia-képe? – Dali Sándor főszerkesztő 1971-ben egyéves bukaresti fejtágítóra küldött, akkor ismerkedtem meg a főváros kulturális életével, tele hatalmas egyéniségekkel, akiket a kommunista hatalom már igyekezett kiszorítani az országból. Megismerkedtem a nagy román írók műveivel, a székely falvak világa mellett ekkor kezdett érdekelni a Balkán is, ez a furcsa, jellegzetes katyvasz, amelybe mi, magyarok úgy csöppentünk bele, mint légy a tejbe. Ám miközben a két világ párhuzamosan kezdett hatni rám, már egyikben sem éreztem magam igazán otthon. – Volt, ahol mégis otthonosan érezte magát? – Útközben. Ha elmentem, visszavágytam, ha itthon voltam, máshol szerettem volna lenni, sehol nem volt otthonosság-érzésem. Utazni akartam, meg akartam ismerni a világot. Igazából nem is törekedtem arra, hogy valahol megállapodjam. Szerencsére, teszem hozzá. Azért is írok, hogy valahová eljussak végre. Az egyik Vaszilij Bogdanov-versben kérdésként fogalmaztam meg: a végső látomásig. Ha van ilyen. Amint lehetett, nekiindultam a világnak, de nemcsak Bécs irányába, egy ösztöndíjjal több hetet töltöttem például Oroszországban. Aztán egy társasággal hajóztam az Adrián, régi vágyam volt hajóról nézni a csillagokat, mint hajdanán a rómaiak, mint egyik kedvenc íróm, Marcus Aurelius. 1990 után azt folytattam, amit korábban elkezdtem, a regényeim immár sminkeletlenül jelenhettek meg. Egyre bonyolultabb lett azonban minden, jöttek meglévő művek átiratai, majd a szerepek, először a Csáth Géza-ciklusban, majd Az erdélyi Madonnában, aztán a Ricardo Reisben, aki Pesoa egyik alakmása. Végül pedig jött Vaszilij Bogdanov. Kovács András Ferenc „találmánya”, aki Asztrov doktor, a kitalált költő, KAF orosz alakmása verseit írva az egyiket nekem, Vaszilij Bogdanovnak ajánlotta. 2007-től kezdtem írni a Vaszilij Bogdanov-verseket, négy könyv már megjelent. – Egyfajta mágikus realizmus bontakozik ki ennek a „rekonstruált” költőnek az életművében? – Miért ne? Mindig is a kiszolgáltatottságról akartam írni, az autentikus létezés esélyei érdekeltek, és úgy éreztem, arról a kiszolgáltatottságról, amelyben a huszadik század költői voltak, mégiscsak egy orosz-szovjet költő jelmezében tudok leginkább írni. Előbb megalkottam Bogdanov életrajzát – fiatalkorában Párizsban élt, 1925-ben hazatért, és rázárult a Szovjetunió kriptafedele –, majd a biografikus verseit, ami azt jelenti, hogy a versei levezethetők az életrajzából. Egész jó viszonyban vagyunk egymással, időnként az az érzésem, hogy ténylegesen él, vele álmodom. Tíz éve betölti a mindennapjaimat. – Az 1990-et megelőző időkben írt regényei hőseinek nagy részét különösebb zökkenő nélkül átköltöztethette az új világba. Ennyire a jövőbe látott? – Nem, a kommunista időkben úgy éreztem, hogy amúgy is az íróasztal fiókjának írok, s ezért kikapcsoltam az öncenzúrát. A cenzúra meg, gondoltam, amúgy is azért van, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor kivágja. A Helyszínkeresések forgatáshoz című regényemmel például a magam ámokfutó, dilettáns módján Bukarestben elkezdtem keresni valamit, s a mai szent napig azt folytatom. A négy, hősök és helyszínek megidézése tekintetében részben összefüggő regénnyel – Az ördög Háromszéken, Drakula megjelenik, Bűbájosok és Hutera Béla utolsó utazása – azonban lezártam annak a világnak a megidézését. A Tatjánával, a Ricardo Reisszel és Vaszilij Bogdanovval másik korszak kezdődött, amikor kiléptem a világba. A Tatjána-trilógiában ugyan rengeteg erdélyi részlet van, de egy hajón játszódik, és esetenként már nem lehet tudni, hogy elképzeli-e a szerző, vagy játszanak vele a földönkívüli halhatatlanok. – Reálisnak tartja a saját életét? – Egyáltalán nem, ezen sokat gondolkoztam. Ha a hetvenes években elmegyek az országból, minden bizonnyal meg sem születik az irodalmi életművem, vagy egészen más lesz. A regényeimben amúgy alig van önéletrajziság, annál több van viszont a verseimben. A költő mindig magáról ír. – Nemrég jelent meg a Ha mégis visszamennék című verseskötete. Ki? Hová? – Oda, a hetvenes évekbe. A kötet részben olyan verseket tartalmaz, amelyek még nem jelentek meg a saját könyveimben, részben olyanok, amelyeket Bogdanov írása közben írtam, főleg felkérésre. Az Álarcosbál című záróciklust viszont direkt ide írtam, abban végigmegyek az alakmásaimon. – És a többiek, a kortársak, az erdélyi magyar irodalom merre tart? – Egészen 2012-ig, nyugdíjazásomig írtam a céhnek lektori véleményeket. Az utolsóban egyszerre írhattam Márton Evelin, Potozky László és Hercza Mikola köteteiről, meg is jegyeztem: ritkán volt olyan éve az irodalmunknak, amikor három ilyen tehetség egyszerre jelentkezett. Előbbi kettő azóta ezt igazolta is, de meggyőződésem, hogy Mikola is fogja. A „régebbiek” közül nagyon szeretem KAF, Fekete Vince, Lövétei Lázár László verseit, Orbán János Dénest, Sántha Attilát, László Noémit. A nyolcvanas években azt gondoltam, hogy minden elapad, vége lesz az erdélyi irodalomnak. És nem lett vége. Csinta Samu Bogdán László Költő, író, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Sepsiszentgyörgyön született 1948. március 8-án. Iskolai tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte, érettségi után segédraktárnok, állategészségügyi munkás, keramikus, nevelő, művelődési aktivista, majd 1969-től a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársa volt. Első verse az Ifjúmunkásban jelent meg. 1987-től A Hét című bukaresti hetilapnál dolgozott. Az 1990-es évektől a Háromszék napilapban politikai, kulturális és művelődéspolitikai cikkeket közöl. VERSESKÖTETEI: Matiné (1972), Ingaévek (1984), Az erdélyi kertmozi (1995), Átiratok múzeuma (1998), Argentin szárnyasok (2001), Az erdélyi Madonna (2004), P. a ketrecben (2004), Fogolyvadászat (2005), A démon női alakot ölt (2006), Szindbád a taligán (2007), Felröppenő flamingó (2009), Ricardo Reis Tahitin (2009), Vaszilij Bogdanov: Arcok a forradalmi menetoszlopból (2012), Vaszilij Bogdanov: A végzet kirakós játékai (2013), Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg (2014), Vaszilij Bogdanov: Ricardo Reis Szibériában (2015), Ha mégis visszamennék (2016). PRÓZA: Helyszínkeresések forgatáshoz (1978), Címeremben két hattyú (1980), Luca-napi időjóslások (derűs ufós történet, 1985), Promenád, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1989), A késdobáló, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1991), Eltűnés, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1994), Agitátorok éjszaka (1996), Az ördög Háromszéken (1997), A szoros délben (2002), Drakula megjelenik (2002), Hol vagytok, ti régi játszótársak (2003), Bűbájosok (2005), Hutera Béla utolsó utazása (2007), Tatjána (A kintrekedtek I., 2008), A polinéziai útvesztő (2009), A vörös körben (A kintrekedtek II., 2010), A két boldog fénygombolyag (A kintrekedtek III., 2011). Elbeszéléskötetek: Játék, mozgó tükrökkel (1983), A bőrönd elföldelése (1986), Szentgyörgyi Demokritus (1999), Ház a kopár hegyen (2000), Öt korsó sör a Golgotában (válogatott elbeszélések, 2000), A felesleges utazás (2008), Az önpusztítás módozatai (2016), MŰFORDÍTÁS – Petre Stoica: Nyulak és évszakok (versfordítások, 1978). DÍJAK, ELISMERÉSEK: Látó-nívódíj (1992, 1998), Füst Milán-díj (1993), MÚRE-nívódíj (1995), Déry Tibor-jutalom (1999), Arany János-jutalom (2000), Márai Sándor-díj (2008), József Attila-díj (2010), a Román Írószövetség prózadíja (2000, 2010). Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 24.Selyem Zsuzsa: a kudarcokról nyíltan kell beszélniA szerző legújabb kötetében állati szereplők mondják el azt, amit a kitelepített nagyapja nem mert. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) kortárs irodalmi sorozata keretében csütörtök este Selyem Zsuzsa íróval, egyetemi oktatóval a kolozsvári Bulgakov kávéházban állhattunk meg egy szóra. A meghívottat László Noémi kérdezte többek között az írói és pedagógiai hivatásról és felelősségről, a magyar közbeszéd fontos és/vagy tabuként kezelt témáiról, és nem utolsó sorban a tavaly ősszel megjelent Moszkvában esik. Egy kitelepítés története című kötetéről. Van-e felelőssége az írónak abban, hogy hol él? – hangzott el a bemelegítő kérdés. A Marosvásárhelyen született, de Kolozsváron élő és alkotó szerző úgy vélekedett, elsősorban tanárként érzi ezt fontosnak, mivel szöveget bárhol lehet írni. A 9 kiló című kötetét a stuttgarti Schloss Solitude akadémián, míg a Moszkvában esiket egy svájci kisváros klastromjában írta. Utóbbiról megtudhattuk, természetközelsége és klímája folytán inspiratív környezetet biztosított számára az írásra, akárcsak a Schloss Solitude, mely olyan művészeti laboratórium, ahol különböző ágazatokban alkotó művészek tevékenykednek, és akár éjszaka is akad olyan alkotótárs, akivel egy sör mellett lehet eszmét cserélni. Itthon, az óratartás miatt nem lett volna lehetősége a két kísérleti regényének megírására, árulta el Selyem Zsuzsa. Életében két hangsúlyos hivatás van: az írás és a tanítás. Mint mondta, megtett mindent annak érdekében, hogy ezek ne szerepek legyenek, így bármennyire is szeretett matematikát tanítani, lemondott róla. Az iskolákban rossz a matek megítélése, több az előítélet a tantárggyal kapcsolatban, mint a szőke nőkkel szemben, jegyezte meg a szerző. Az önazonosság fontos számára, ezért váltott. Tanárként a demokratikus pedagógia híve, mivel úgy gondolja, csak párbeszéddel lehet tanítani, és ehhez minden hierarchiát meg kell szüntetni. „Ebben a folyamatban ugyanannyit tanulsz, mint amennyit tanítasz” – fogalmazott. Tévhit az, hogy a matematikát csak bemagolva lehet megérteni, bár aki nem tanulja meg a szorzótáblát, annak kicsit több időbe telik levezetni, hogy mennyi 6x8. Egy másik tévhit, hogy a matek egyetemen számokkal foglalkoznak, pedig ott több a betű és a levezetés. A matek alapvetően gondolatmenetekkel dolgozik, ahogyan ideális esetben a bölcsészet is. Egy három oldalas, új felfedezést eredményező matematikai levezetéshez és egy irodalmi alkotás megírásához is faktuális tárgyismeretre van szükség, de ez is attól függ, hogy az irodalom mely területéről van szó. Elmondta: éppen emiatt a sűrítettség miatt szereti a verseket, annak ellenére, hogy nem az ő műfaja. A verselés szerinte azért izgalmas, mert általa egy addig nem érzett, meg nem fogalmazott emóció kap egy nyelvet, melyben körbejárható. Ez foglalkoztatta, amikor egyetlen publikált versét megírta egy közeli barátja halála után. Selyem Zsuzsa úgy vélekedett: egy művészetekkel foglalkozó tudományban nem lehet távolságtartóan oktatni. Nem pusztán racionális, hanem emocionális munkára is szükség van, és minden egyes szöveget önmagához kell mérni. „Az a jó tanítvány, aki nem idomulni próbál egy általam felmutatott értékrendhez, hanem azt ismerve egy újat tud kitalálni. A follower (követői) viszonyulásról azt gondolom, hogy árulás” – fogalmazott. A Jelenkor kiadó gondozásában megjelent Moszkvában esik. Egy kitelepítés története című könyvről elhangzott: a szerző nagyapja, Beczásy István történetét beszéli el, egyes helyzeteket állati narrátorok szemszögéből. A cselekmény alapját maga a főhős „diktálta le” unokájának, aki háromszéki földesúr lévén a kudarcairól sohasem vett tudomást, így arról például sohasem beszélt, hogy milyen kínzásokat kellett átélnie a Szekuritáté kihallgatásain. Selyem Zsuzsa elmondta, amiatt nem tekinthető a kötet emlékiratnak, mert töredékes. „Nagyon sok adat csak dokufikciós formában volt számomra elérhető. Volt három adatom, és a közötte levő emocionális viszonyulásokat és történéseket nekem kellett kitalálnom.” A vallatások ideje alatti kínzásokra azután következtetett, hogy utánanézett a korabeli kínzási technikáknak, mivel nagyapja koponyáján volt két szemmel látható görbület. A könyvből felolvasott részletből is kiderülhetett a hallgatóság számára, a súlyos témából adódó feszültséget az állati narráció oldja fel. Selyem Zsuzsa elmondta, az állati szempont hitelessége érdekében etológiai könyveket olvasott, hogy melyik állatra milyen érzékelés és kommunikáció jellemző. A regény állatszereplőinek tudásában nincs korlát, így egy poloska is lehet „mindentudó Coelho”. Ahogyan Beczásy István nem beszélt a megpróbáltatásokról, úgy hallgatja el az erdélyi magyar társadalom a kényes kérdéseket, mint például az ügynökmúltat. László Noémi felvetésére, miszerint 27 év után sem dolgoztuk fel, hogyan éltek az előző generációk az elmúlt rendszerben, Selyem Zsuzsa elmondta: a kérdést nem lehet elbagatellizálni, minden elfedésnek később csak rosszabb folyománya lehet. Ráadásul a mai fiatal generációnak azt sugallja, hogy nincs morális tétje a viselkedésnek. Találjuk meg azt a nyelvet, ahogyan az ügynökkérdésről beszélni lehet, ugyanis vagdalkozással, elkenéssel nem jutunk előrébb a kérdéssel – javasolta. Ahhoz hasonlította a helyzetet, amikor valakinek fáj a nyaka, ezért egy adott irányba nem tud nézni. A tabutémák kapcsán szóba került a Magyarországon megalapított Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMGT) viharos ügye is. A 150 millió forintból gazdálkodó irodalmi tehetséggondozót a Kolozsvárról elszármazott Orbán János Dénes – mellesleg a helyszínt is biztosító Bulgakov Irodalmi Kávézó alapítója – vezeti. Selyem Zsuzsa egykori évfolyamtársáról azt mondta, „szakad meg a szíve” látván, hogy ebbe a csúnya történetbe keveredett, és arra kényszerül, hogy a látszólagos szabadsága mellett politikusok előtt alázatoskodjon. „Még mindig nem lenne késő kiszállni és bocsánatot kérni” – mondta Selyem Zsuzsa. A szintén nemrég alapított Független Mentorhálózatról, amiről – az alapítók szerint – tévesen feltételezik, hogy az Orbán János Dénes-féle Kft. ellenében jött létre, a meghívott úgy nyilatkozott: tagja a mentorhálózatnak, de ettől függetlenül is foglalkozott az őt megkereső fiatal tehetségekkel. A mentorhálózat létrejötte egy performatív gesztus, amivel láthatóvá válik az, amit eddig is csináltak – mondta. Az írást nem lehet tankönyvekből megtanulni, csak úgy, hogy csinálod és valaki visszajelez. Ez így volt száz évvel ezelőtt is, ezután is így lesz. A beszélgetés végén László Noémi a Selyem Zsuzsa eddig megjelent kötetei közötti összefüggést keresve visszakanyarodott arra a kérdésre, hogy mi a közös a művek címeiben, a közönségnek is megadva a válaszadás lehetőségét. Mint kiderült, kivétel nélkül kétszavas és névelő nélküli címekről van szó, de Selyem Zsuzsa szerint ez teljesen véletlen. De azért a helyes válaszért járt a könyvjutalom. Timi foter.ro/cikk 2017. április 28.Költő, író és kávéház tulajdonosBeretvált fenegyerek Az erdélyi magyar irodalom egyik fenegyereke, Orbán János Dénes költő, prózaíró volt a vendége annak a közönségtalálkozónak, melynek az Árkosi Művelődési Központ Olt utcai székháza adott otthont szerda este. Egykori mentora, Sántha Attila költő vele folytatott beszélgetése során arra is fény derült, hogy miként lett vendéglőtulajdonos, és miért van szükség az Íróakadémiára. Kopacz Attila intézményvezető köszöntő szavai után a két alkotó elárulta, Orbán János Dénes költői tehetségét Sántha Attila fedezte fel, és első verseit is ő közölte a kolozsvári Echinox általa szerkesztett magyar oldalain. A továbbiakban pedig más, eddig nem ismert részletek is nyilvánosságot kaptak az irodalmi pályafutásának 25. évfordulóját ünneplő Orbán életéből. Így többek között megtudhattuk, hogy a számára 2002-re nyomasztóvá vált siker és elismerés hatására ideiglenesen hátat fordított az irodalmi szereplésnek, és Kolozsváron létrehozta a mára már fogalommá vált Bulgakov irodalmi kávéházat, amit 2014-ig irányított. Janus Pannonius (1434–1472) megkedvelése egy újabb fordulatot váltott ki belőle, ennek nyomán olyannyira beleásta magát első költőnk életébe, hogy hamarosan könyvet fog írni. A nagy műveltségű férfiú ugyanis nem csak alkotó, pécsi püspök és az ország egyik leggazdagabb főura volt, hanem Mátyás király bizalmasa, és tíz éven keresztül híres titkosszolgálatának vezetője is. Az általa Budapesten vezetett Íróakadémia létét viszont azért vállalta és tartja fontosnak, mert esélyegyenlőséget próbál teremteni, áthidalni a távolságokat, és legyűrni a szociális helyzetből adódó akadályokat a Kárpát-medencei magyarság körében. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. április 29.OJD 25Brassóban született, Budapesten él. Ez ideiglenes állapot. Legjobban a Hargitán szeret alkotni, mert ott „olyan a levegő”. Miután mindent vagy legalábbis nagyon sokat elért az írói pályán, most a fiatal tehetségek „oskoláztatásával” foglalkozik. És persze ír is. Verset, prózát, drámát, tanulmányt. Orbán János Dénes (fotó) – OJD – szerda délután az Árkosi Művelődési Központban mesélt negyedszázados írói jubileumán életének alakulásáról. Fontos, hogy az ember honnan indult, de még fontosabb, hogy hova ért – válaszolta OJD Sántha Attila, a pályatárs – és nem mellékesen felfedezője – kérdésére. Kolozsvári egyetemi évei előtt nem publikált, ott aztán fejest ugrott a mélyvízbe. A 90-es évek elején Erdély kulturális fővárosában „világmegváltó” szándékkal összeverődött csapat az irodalmi paradigmaváltást tűzte ki céljául, a lázadó, polgárpukkasztó társaság azonban nem ment szembe az öregekkel, mint általában az új generációk, hogy „meggyilkolják” elődeiket, „mi imádtuk őket, és ők felpártoltak bennünket”, emlékezett OJD az Előretolt Helyőrség folyóirat és mozgalom által meghatározott kezdetekre. „Meg akartuk változtatni azt a fajta transzilvanizmust, amelyet Reményik Sándor neve fémjelez, mi azt mondtuk, a világ a harcosokat becsüli, nem a sajnálkozókat. Nem fordultunk el Erdélytől, mi nagyon sokat letettünk a haza oltárára. Azt is tudtuk, nem vagyunk alábbvalóak az anyaországiaknál, és igazunk lett, ezt a díjak, könyveink eladott példányszámai igazolják”, mondta. Tíz év alatt nagyjából mindent elért az írói pályán, de úgy gondolta, talán kicsit túl könnyen jött a siker. Elege lett az irodalomból, pontosabban az irodalmi életből, zavarta, hogy Magyarországon furcsán fogadták az erdélyieket, „a túlzott rajongás undorító volt” – hát belevágott a vendéglátóiparba. A kolozsvári Bulgakov kávéház fogalommá vált, mert OJD nem a pult mögé állt, hanem irodalomszervezéssel foglalkozott. Így telt el tizenkét év, aztán lelkifurdalást érzett amiatt, hogy „ki írja meg azokat a műveket, amiket csak én tudok”. Felhagyott hát a Bulgakovval, egy évig szabadúszó íróként tevékenykedett, de a szervezésről nem tudott lemondani – kitalálta tehát az íróakadémiát. „Mert nem a fővárosban születnek feltétlen a nagy művészek, és a többieknek ki adja meg az esélyegyenlőséget? Évente 600–700 fiatal író debütál a Kárpát-medencében, csak a legjobbak futnak be, és a siker nem mindig a tehetségen dől el, hanem azon, ki tanul többet”, indokolta meg az íróakadémia szükségességét. Most főképp ezzel foglalkozik, közben kutatja Janus Pannonius életét és korát, első magyar költőnkről szenvedélyes előadásokat rögtönöz, és persze ír is, mert akármit is dolgozik éppen, OJD elsősorban író. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 6.A „szalonképtelenség” élő erdélyi klasszikusa (Beszélgetés Orbán János Dénes költő-irodalomszervezővel)A kilencvenes évek kultuszköltője volt, egyetemi tananyag, egy időre mégis kiszállt a mindennapi irodalomból. A mai magyar irodalom legvisszhangosabb szervezője, Orbán János Dénes újra ifjonti tűzben ég, a partvonalon elfoglalt helyéről pedig előbb-utóbb regény születik. – Soha nem számított tájba simuló típusnak, de azért aligha arról álmodott, hogy egyszer ön ellen tüntet a magyar irodalom egy része… – Kis híján felröhögtem, amikor meghallottam az ellenem, illetve az általam irányított íróakadémia ellen készülő tüntetés hírét. Vajon mit mondott volna megboldogult édesapám, hogy fia akkora hatást gyakorolt a kortárs magyar irodalomra, hogy tüntetnek is ellene – futott végig bennem. Amikor belevágtam ebbe, tudtam, mi vár rám, biztos voltam benne, hogy lesznek, akik ekkora projektet, illetve a rá szánt pénzösszeget nem hagyják szó nélkül. A mai világ amúgy is arra tart, hogy ha valaki a teljes vagyonát egy árvaházra hagyná, a nyilvánosság tíz százaléka akkor is valami sanda szándékot vélne a háttérben. Számítottam a támadásokra, a karaktergyilkossági kísérletekre, a digitális gyűlölet megnyilvánulásaira. – Fel lehet készülni egy ilyen harcra? – Nem először vívok hasonló csatát. Akkor is heves ellenkezések voltak, amikor a kilencvenes évek második felében az Előretolt Helyőrség berobbant az erdélyi magyar irodalomba. Néhai Tempfli József püspök kiátkozott bennünket az egyházból Sántha Attilával együtt az ifjúság irodalom útján való megrontásáért. Ma is tartom: adná az Isten, hogy az ifjúság az irodalom által romoljon meg. Amikor 1995-ben ellentét alakult ki Markó Béla – akkor a Mentor Kiadóban és a Látó folyóiratban volt érdekelt – és az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője, Szőcs Géza között, többedmagammal utóbbihoz csatlakoztam. Sokan politikai állásfoglalásként kezelték, holott arról volt szó, hogy Szőcs Géza kínált a fiatal íróknak rokonszenvesebb ajánlatot. Úgy, hogy kormánytámogatás sem volt. – Mi volt a gond akkoriban? – A nevünkhöz fűződő irodalmi paradigmaváltás része egyféle irodalmi-szexuális forradalom volt, ami az erdélyi közönség konzervatívabb részének nem tetszett, bár az ifjúság rajongott értünk. Ez aránylag hamar megváltozott, amint konszolidálódtunk, megkerülhetetlenné váltunk, kiderült, hogy nem csak a szájunk nagy, de műveket is leteszünk az asztalra. Épp az idősebb írók álltak a pártunkra Szilágyi Istvántól Kányádi Sándorig, ezt követően ritka hosszú irodalmi béke „tört ki” Erdélyben. A másik konfrontálódás az L. Simon László által kitalált Fiatal Írók Szövetsége 1998-as megalakulásához köthető. Tehetséges, de akkor még névtelen fiatal írók tömörültek köréje, ő megkeresett, hogy társuljak, mert az Előretolt Helyőrség akkor olyan befutott fiatal írókkal dicsekedhetett, mint Sántha Attila, László Noémi, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, György Attila és Molnár Vilmos. Amúgy akkor is a József Attila Kör lobogtatta legfőképpen a politikai térnyerés és favorizálás veszélyét. – A lázadó, polgárpukkasztó, pár évre kocsmárosba is átcsapó Orbán János Dénesen fogtak az idők, vagy elmentek mellette? – Húsz év alatt változik az ember. Általában az szokott bekövetkezni, hogy az ifjonti tűz kihuny, az ember professzionálisabb, egyre kevésbé lelkes. Volt néhány évem, amikor csömört éreztem az irodalmi életben zajló dolgok iránt, ezért is vágtam bele a vendéglátásba. Talán azért is, mert addig túl könnyen pottyant az ölembe a siker, s bár nem akarom letagadni a tehetségemet, jó adag szerencse is kellett a kilencvenes évek díj- és elismerésözönéhez. Amit a kilencvenes évek első felében véghezvittünk, azt a bizonyos irodalmi-szexuális forradalmat, más is megcsinálta volna előttünk, csakhogy őket nem hagyta a cenzúra. Mi viszont leírhattunk bármit, és le is írtuk. Ehhez mind-mind szerencse is kellett. Most viszont újra azt az ifjúi tüzet érzem magamban, a polgárpukkasztó attitűd nem múlt el belőlem. – A Swedenborg kávéház vagy a Janus Pannonius-apokrifek „szalonképtelensége” valóban ezt jelzi. Nem gondolt arra, hogy többnyire másként nyilvánul meg egy húszesztendős fiatal, és másként egy konszolidált negyvenéves? – A huszonéves feladata, hogy lázadjon és végrehajtsa az irodalom legnagyobb forradalmait, lásd Janus Pannonius, Petőfi, Ady. Olyat kell tenniük, hogy utánuk már ne lehessen visszatérni a megelőző korok gyakorlatához. Sajnos, mi, a kilencvenes évek nemzedéke voltunk a legutóbbi paradigmaváltó generáció. Azóta megszelídült az irodalom, és ez nem jó, mert ha állóvízzé alakul, unalmassá válik. – A legvadabb patak is megszelídül néha, s ha újabb akadály kerül az útjába, megint „megmérgelődik”… – Szőcs Géza kifejezésével élve: ezt a jelenséget figyeljék a hidrokurtizánok. – Nem szembesült azzal a jó szándékú intelemmel, hogy negyvenévesen ideje megkomolyodni? – Nem, de ne feledjük, hogy én Faludy György tanítványának számítok, aki még kilencvenen túl is fenegyerekeskedett. Szívesen konszolidálódnék, csak lenne már kinek átadni a stafétabotot. Mert szomorú, de még mindig a mi nemzedékünknek kell időnként felháborodottan felbukkannia, hogy megmozduljanak az irodalom állóvizei. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek tehetséges és jó írók, de olyanok nem jelentkeztek, akiknek színre lépésekor azt érezzük: megváltoztatják a világot. Amióta a polkorrektség az irodalmi prérit is dominálni kezdte, a fiatalok nem mernek leírni bizonyos dolgokat, attól tartva, hogy az irodalomhatalmat birtokló – publikációk, díjak és ösztöndíjak fölött rendelkező – idősebbek az útjukba állnak. Ez az öncezúrára kényszerítés pedig gyilkos tud lenni. Bár én adott pillanatban kultuszköltőnek számítottam, és egyetemi tananyagnak, olvastam későbbi visszhangokat, miszerint szexista vagyok. Ez a polkorrekt terror oda vezetett, hogy ma nem nagyon találunk merész erotikus lírát felvonultató fiatalt, pedig a nemiség a mai fiatalok életének is központi témája. Ugyanez érvényes a közéleti, filozófiai, lélektani témákra is. Olyan fiatalok érzik máris, hogy veszíteni valójuk van, akiknek egyelőre még semmijük sincs. – A harmadik, éppen aktuális csatája honnan eredeztethető? – Már egészen fiatalon foglalkoztatott a tehetségkutatás, a kolozsvári egyetemisták Bretter György irodalmi körének elnökeként pedig feladatom volt keresni költészettel kacérkodó tehetséges fiatalokat. Az irodalmi jövőre érdemeseket pedig felkarolni, hozzásegíteni az első publikációkhoz, debütkötethez, „így járt” például az egyik legjegyzettebb költőnk, Szálinger Balázs. Ugyanakkor sok olyan írói, művészi sorsot láttam, amely az anyagiak hiánya miatt ment félre. Mindezt mélységesen igazságtalannak éreztem. Ezen helyzetek felszámolását célozza az a javaslatcsomag, amelyet a magyar miniszterelnök kulturális főtanácsadója – akinek munkaköri leírása, hogy előremutató tervezeteket közvetítsen a Miniszterelnöki Hivatal felé –, Szőcs Géza elé vittem. Közel másfél év után alakult meg a Kárpát-medencei Tehetséggondozó, annak első elemeként pedig az Előretolt Helyőrség Íróakadémia. Tényleges tevékenységünk 2016 júniusában kezdődött. – Milyen megoldásokat kínál ez a csomag? – Például a kárpátaljaiaknak szánt külön pályázati rendszert, amely a helyi jövedelmek többszörösét jelentő ösztöndíjak elérését teszi lehetővé. Figyelünk azokra az ismertté vált, de egzisztenciális értelemben támogatásra szoruló fiatalokra is, akik eddig ilyen-olyan munkahely mellett „félállásban” hozták létre alkotásaikat. Egy egyéves ösztöndíjért még nagyon kevesen adják fel állásukat, de egy hároméves ösztöndíj már elég lehet ahhoz, hogy ne kényszerüljenek újra visszahúzó állásokba. Ezeket a mentorokat azért is képezzük, hogy egy idő után a legjobbak átvegyék a helyünket, munkaszerződéses oktatóként illeszkedjenek a rendszerbe. – Megpróbálták megismertetni célkitűzéseiket, netán érdekeltté tenni a projektben azokat is, akik ma hangosan kifogásolják a KMTG létét? Akár az „urambátyámozás” vádját is kivédendő... – Muszka Sándor barátom és írókollégám mondta: ezekkel vitatkozni olyan, mint ha a rádióval beszélnél. Mi mindenkit, mentort és pályakezdőt egyaránt pályázati úton vettünk fel, az első körös pályázati feltételeknek pedig a fiatal írószervezetek szinte valamennyi tagja megfelelt. Arról nem tehetek, hogy egyesek úgy érezték, feltétlenül bojkottálniuk kell a kezdeményezést. – Van e tevékenységnek mérhető, számon kérhető dimenziója? – A tavaly karácsony előtt megjelent Enumeráció című antológiában közel 700 oldalon már az íróakadémia valamennyi mentora és pályakezdője szöveggel jelentkezett. Ennyi idő alatt senki sem várhatta el, hogy debütkötetek sokaságával dobbantsunk, ahhoz esetenként három év tanulás sem elegendő. Ennek ellenére idén ősszel kettővel előrukkolunk, jövőre pedig további négy-öttel. Mentoraink és oktatóink írásra is szerződtek, így karácsonyig húsz körüli lesz a könyvtermésünk, ami tárgyszerűen is bizonyíthatja az íróakadémia létjogosultságát. Idei projektünk irodalmi-kulturális melléklet előállítása, amelyet azokhoz a napilapokhoz kívánunk csatolni hétvégi mellékletként, amelyek igényt tartanak rá. Igényes irodalmi portál létrehozása is szándékunkban áll. – Mindezt egy szinte teljes egészében Erdélyből származó csapat irányítja. Találkozott már az „erdélyi maffia” bélyeggel? – Csak félig szánom viccnek: nem tehetek róla, hogy rendkívül tehetséges emberekkel barátkozom. Az is diszkrimináció lenne, ha azért szorulna ki valaki egy kezdeményezésből, mert történetesen a projektvezető barátja. Ők nélkülem is megállnák a helyüket. Persze nem vitás, egy ilyen csatába csak akkor megy bele az ember, ha vannak harcostársai. Mi nyitottak voltunk, másokat is szerettünk volna bevonni az oktatásba, de visszautasítottak. Vagy mert kétségeik voltak, vagy ki akartak maradni egy esetleges politikai balhéból. Igyekszem egyfajta erdélyi felsőbbrendűséggel nézni a folyamatot, és időnként hüledezem, miként lehetséges ilyen mértékű megosztottság, hogy vérre menőnek kezelnek dolgokat, amelyek amúgy nem vérre mennek. Létünk, művészetünk lényegét ugyanis nem ezek határozzák meg, még ha a minőségét részben igen is. Nézelődöm, és időnként beszólok a partvonalról, ahonnan a legjobb a rálátás a terepre. Még az is lehet, hogy egyszer egy regény születik belőle. Orbán János Dénes Költő, prózaíró, irodalomszervező. Brassóban született 1973. július 4-én. Iskoláit szülővárosában járta, Kolozsváron szerzett magyar–angol szakos diplomát, majd bölcsésztanulmányait Szegeden és Bécsben egészítette ki. 1994–1998 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöki tisztségét töltötte be. Egyetemi oktatói munkája mellett az Előretolt Helyőrség főszerkesztője (1995–2000), az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője és ügyvezetője (1995–1998), 1998–2014 között igazgatója. 2006–2012 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. A kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávézó alapítója (2002) és tulajdonosa 2014-ig. A Magyar Idők napilap kultúrrovatának vezetője. Több műfajban is publikál: vers, próza, paródia, kritika, esszé, tanulmány, szín- és bábdarab, műfordítás, publicisztika. Díjak, kitüntetések: a Romániai Írók Szövetségének debütdíja (1996), Faludy György-díj (1999) és Petőfi-díj (2000) a Hivatalnok-líra című kötetért (1999), Budapest Költőversenyének Fő- és közönségdíja (2000), Herder-ösztöndíj (Kertész Imre jelölésére, 2000), József Attila-díj (2002), a Romániai Írók Szövetségének Koós Károly-díja (2007), Magyarország Babérkoszorúja díja (2014). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 15.Székely történetek önjáró szereplőkkel– A Kéket kékért gerincét a 2001-ben megjelent Tempetőfi naplója című novelláskötetben található írások adják. Mikor döntötte el, milyen indíttatásra, hogy ezeket egy egységes történetté gyúrja össze? – A negyvenedik születésnapom közeledtén (még mindig borzasztó kimondani ezt a számot, innen kezdve úgy érzi az ember, hogy minden nap ajándék) azon gondolkodtam, mivel tudnám meglepni a szeretteimet. Akkor jutott eszembe a „nem létező könyv”, vagyis hogy összerendezem egy kötetbe eddig megjelent irodalmi munkáimat. És hát nagyon hülyén nézett ki két kisregény mellett egy rakás novella. Elkezdtem úgy olvasni őket, mintha egy nagyobb egész kis részegységei lennének. Ez nem volt nehéz, mert novelláimat a gyermekkori élményanyagom alapján írtam, Székelyföld eleve olyan hely, ami megköveteli a novellát (vagy a balladát, de verset nem tudok írni). A történetek elég hamar összerendeződtek egy kronologikus láncolatba. Onnan kezdve csak ki kell tölteni a hézagokat – hittem én naivan. A szereplők ezt másként gondolták, elkezdtek élni, önjáró módon átírták a történeteket, alig bírtam velük. A végeredmény egy teljesen más regény lett, mint amit eredetileg elképzeltem. Ez nem baj, így működik ez a folyamat. Az alkotás egyfajta teremtés, mondják. Véges, tehát elfuserált teremtőkként megpöccintjük a mozgatottjainkat, oszt’ csodálkozunk, hogy nem arra mennek, amerre mi terveztük, saját akaratuk lesz, mi meg futunk utánuk, és próbáljuk az adott világ keretei között tartani őket. Így született meg a Kéket kékért első verziója röpke három hét alatt, digitális nyomdában ki is nyomtattattam a hivatalosan nem létező „összes művet”, jó kis születésnapi ajándék lett belőle. A visszajelzések alapján – mert azért olyanok is akadtak, akik elolvasták – úgy tűnt, nem volt elvetélt ötlet, ezért pár hónapra rá ismét elővettem az „új” kéziratot, hogy javítgassam itt-ott. És már megint elkezdtek mozogni a szereplők, így elég jelentős mértékben átdolgoztam. Picit lassítottam a tempón, az érthetetlenebb részeket kifejtősebbre vettem, árnyaltam, amit kellett, volt, hogy Platónt követelt az egyik szereplő Parmenidész helyett, rémes egy figura. Aztán jött a szerkesztő, Nagy Koppány Zsolt barátom, és a maga finom és udvarias módján tudtomra adta, hogy baromi hosszú mondatokat írok, nincs az az olvasó, aki egy levegővel el tudná olvasni, ezért átszerkesztettük ezt is. Az egyik legrettegettebb kritikusom, a húgom, Demeter Zsuzsa (aki szakmája szerint is kritikus) átjavította a kéziratot, okos megjegyzéseket tett, mertem volna nem elfogadni! Így a végeredmény egy letisztultabb, és, remélem, olvashatóbb szöveg lett. – Egyszemjankó, egy kisfiú a főszereplő, aki köré felvonultatja a többi szereplőt, történetet – gondosan ügyelve arra, hogy minden szálat elvarrjon. Egyfajta fejlődéstörténet is. A Hargita lábánál játszódik, akár felismerhetők is a helyszínek, mégis egy külön világot teremt. Fikció és valóság felesel egymással, hétköznapi emberekből farag egyfajta mitikus lényeket. – Az alapszereplők már adottak voltak: a gyermeke anyjának halálába belebolondult doki, aki felviszi kisfiát a hegyre, és ott a nagy magányukban ógörög szövegekkel tömi a fejét, majd a város, illetve a bányatelep lakói, akikkel találkozik ez a kisfiú, miután az apja meghal, és a milicisták visszahozzák a „civilizációba”. Már ha Ceaușescu diktatúráját és annak végnapjait annak lehet tekinteni. Ez egy arctalan massza, a felismerhető karaktereket a regényvilág teremtette magából. A tényleges valósághoz vajmi kevés közük van, bár egy-egy jobban hangzó csúfnevet a gyermekkoromból átemeltem. Ami a mitikusságot illeti: amikor az egyetemen a filozófiai stúdiumaim elején az ógörögöket tanulmányoztuk, akkor a preszókratikus tanköltemények olvasásakor valamiért mindig a székelyföldi életegész jutott eszembe. Nincs okszerű vagy analogikus összefüggés, ez csak egy érzés volt, székelyként ismerősnek tűnt az a világ. Ezért is kezdtem el még az eredeti, magnovellában, az Egérfelügyelőben játszani azzal, hogy preszókratikus szövegeket emelek be egy székelyföldi történetbe, és nekem legalábbis működőképesnek tűnt. Különösen nyers, darabos világ kezdett így kialakulni, valami a nyugati fogalmi gondolkodás kialakulása előttről. A regénybe már fűszerként belekevertem az ószövetségi „szemet szemért, fogat fogért, kéket kékért” elvet is, és még beloptam a gyermekkorom egy-egy élő babonáját, legendáját. Például adta magát a lólábú asszony, mert attól nagyon féltünk, néha kilométereket kerültünk borvízért menet, mert úgy hallotta valaki, hogy a kórháznál látták. Az életben nem találkoztam a lólábú asszonnyal. Ettől még létező személynek tűnt. – Olyan a regény, mintha egy lendülettel lett volna megírva. Milyen munkamódszerrel dolgozik? Van egy napi penzum, egy szigorú napi program? – Leginkább fejben írok. Teszem-veszem magamban a témát, gondolkodom rajta, egyfajta belső alternatív valóságként él az agyam egyik zugában. Majd egyszer nekifog megírni magát. Érdekes módon legtöbbször a reggeli fürdés/zuhanyzás közben kezd kattogni bennem az első mondat. Ha az megvan, és szerencsés esetben van egy kis időm, hogy írjak is, akkor lendületből begépelem az első pár oldalt. Onnan kezdve bármikor tudom folytatni, vagyis folytatja magát a saját törvényei szerint, én meg lopott időkben, hajnalonta vagy hétvégén zongorázom be a szavakat. Írni számomra eksztatikus állapot, teljesen kikapcsol. Tulajdonképpen nem is én írok, hanem az anyanyelv. Ilyenkor tudomást sem veszek a világról. Hasonló érzés, mint a zenélés, csak itt nem egy nagyobb összhangba illeszkedek, nem kell figyelnem a zenésztársaimra, hanem teljesen feloldódom az írásban. Nagyon jól szórakozom, be kell vallanom, talán ezért sem érdekelt soha például a megjelenés helye, a honorárium vagy a példányszám kérdése. Nekem elég öröm, ha megírhatok valamit. Az, hogy még el is olvassák, már csak hab a tortán. – Azt tartják, hogy jó, ha van egy „külső szem”, aki az alkotás folyamatában vagy a mű elkészültekor véleményez, utat mutat, lehetőségeket ajánl. Önnél van ilyen külső szem? – Az alkotás folyamatában nincs ilyen. Meg se tudnék állni, hogy meghallgassam a tanácsait, nem is érteném, hogy mit keres egy idegen a mi (a mű meg én) privát világunkban. Miután elkészült valami, akkor persze jól fognak az észrevételek. Kevés embernek mutatom meg a szövegeimet, leginkább a húgomban bízom, nem udvariaskodik, őszinte. Ha az egyébként filozófus bátyám, Demeter M. Attila valamire rábólint, akkor arról tudom, hogy jó, ő sem diplomáciázik. És nagyon ritkán bólint. Néhány író és költő barátomnak is megmutatom olykor a szövegeimet, de a véleményeiket azért kételkedéssel fogadom: ha valamire azt mondják, hogy jó, na, akkor kezdek el gyanakodni. – Külön érdekessége a kötetnek a függelék, ahol tulajdonképpen a címszavak alatt egy-egy novellát olvashatunk. – Ezt két emberen verje le a tisztelt olvasó: Orbán János Dénes és Nagy Koppány Zsolt a felelősek a törzsszöveghez függelékként hozzácsapott Végszótárért. Ők voltak azok, akik beazonosították azokat a jövevényszavakat, amelyek Székelyföldön mindennaposak, használjuk ezeket (mint például a ’szekus’, ’popor’, ’buletin’, vagy éppen a ’bogyán’), de a magyar nyelvterület más részein nem biztos, hogy értik is, hiába „magyarítom”. Javaslatukra többször nekiugrottam, hogy írjak fogalommagyarázatokat, de rájöttem, hogy majdhogynem lehetetlen. Ezért arra jutottam, hogy igazából történeteken keresztül lehet megvilágítani ezen szavak jelentését. És hát ilyen mikrotörténetet rengeteget megírtam tárcában, publicisztikában, blogon vagy a Facebookon. Talán ezért is tartom magam csapnivaló filozófusnak, hiába van róla diplomám meg másfél évtizedes szakmai múltam. Úgy látszik, hogy nekem nem érvényes gondolataim, hanem elmesélhető történeteim vannak a világról. - - Közelebb hozzuk az irodalmat Új sorozatot indítunk lapcsoportunknál: frissen megjelent köteteket és azok szerzőit ismerhetik meg az olvasók. Kortárs magyar – főként erdélyi – szerzők legújabb és korábbi műveit mutatjuk be, interjúkat közlünk az alkotókkal. De nem csak felvillantjuk az alkotás műhelytitkait, a novellák, versek, naplók, regények világát, kézzelfoghatóvá is tesszük ezeket a könyveket: író-olvasó találkozókat, beszélgetéseket, könyvbemutatókat szervezünk. Ugyanakkor ezek a kötetek webáruházunkból is megrendelhetőek, szerkesztőségeinkben, újságosbódéinkban is megvásárolhatóak lesznek. Tesszük mindezt a kortárs magyar irodalom népszerűsítéséért, és azért, mert olvasni jó! Péter Beáta / Székelyhon.ro 2017. június 13.Érettségi tétel volt az udvarhelyi író novellájaNagy Koppány Zsolt író kanonizálódik, Genezis című novellájának részletéről értekeztek a diákok a magyar érettségin. A júnus 8-i magyar nyelv és irodalom szóbeli érettségin szövegértelmezési feladatként Nagy Koppány Zsolt egyik novellájának részlete volt a tétel. A Genezis című írás még kötetben nem jelent meg, csak folyóiratban, de az író természetesen így is nagyon boldog. Olyan ez, legalábbis ahhoz hasonlítható, mint amikor egy zenekar egyik dalát elkezdik játszani egy székelyföldi lakodalomban. Nagy Koppány Zsolttal készített interjúnkat itt lehet elolvasni. Katona Zoltán Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), 2017. jún. 8. Nagy Koppány Zsolt, a daloló vendégmunkás Író, műfordító, szerkesztő – Nagy Koppány Zsolt a fiatal kortárs írók generációjához tartozik. Udvarhelyről indult Akárcsak Cári Tibor, Fazakas Júlia, Mátyus Kati, Lukács Csaba vagy Marthy Barna, a gyerekkora óta publikáló Nagy Koppány Zsolt is ahhoz a generációba tartozik, akik udvarhelyi, udvarhelyszéki gyökerekkel rendelkeznek, de más nagyvárosban (többük esetében Budapesten) teljesedtek ki szakmailag. Zsolt köteteivel, Jozefát úr és Ekler Ágost nevű figuráival szó szerint beírta magát az olvasók tudatába. A fiatal író útja Székelyföldről Kolozsváron és Szegeden át vezetett Budapestre, de időnként megvillan – egy író-olvasó találkozó „erejéig" iskolavárosában, Udvarhelyen is. Udvarhelyről, az írásról, a munkájáról kérdeztük. - Biológia-kémia osztályba jártál a gimnáziumban. Tudom, akkoriban több olyan „reálos" diák volt a gimiben, akik később az írás, az irodalom felé fordultak. Nálad ez hogy kezdődött? - Édesapám orvos (dr. Nagy Béla – szerk. megj.), ezért úgy gondoltam, én is az leszek – de a kémiával és a fizikával elég keserves és kudarccal végződő birkózásaim voltanak. Rövid ideig a jogász szakmával is kacérkodtam, ám rémisztően sótlannak tűnt; végül szerencsére megtaláltuk egymást a magyar–angol szakkal: én elvégeztem őt, és hát ő is eléggé helybenhagyott engem, főleg irodalomelméletileg. A Gimiben egy ideig főszerkesztettem az Ébredés című diáklapot, de ez inkább következménye volt az írói tevékenységemnek, mintsem kiváltója. Egyébként remek idők voltak, Botházi Maritól örököltem meg a főszerkesztést, utánam Birta Csaba (Bicska) következett. Írni korán kezdtem: 1987-ben, kilencéves koromban jelent meg az első „versem" a Brassói Lapokban. Ezt követően a tanító nénim odaadta Fodor Sándornak a műveimet, aki értő és kedves bírálatot mondott róluk. Az írással való frigyem tehát igen régi. Amikor Kolozsvárra kerültem, már volt félkötetnyi novellám, aminek egyharmada bele is került az első könyvembe. Orbán János Dénes „fedezett fel", azóta töretlennek mondható a kapcsolatom az írással. A siker persze változó, voltak gyengébb és jobban sikerült éveim. Az irodalom foglalkoztat leginkább, és noha az eddig leírt betűmennyiség néha rám is meghökkentően hat – hová vezet ez?, gondolok riadtan az esőerdőkre –, könyveim nem követik túl sűrűn egymást. - Kolozsváron az Előretolt Helyőrség, mint szellemi műhely erős hatással volt a generációtokra. Még mi ihletett akkoriban írásra? - Mind a mai napig az egyik legfontosabb erdélyi szellemi műhelyről beszélünk, sok remek alkotót bocsátott útjára. Amennyire én tudom, valami ellenében jött létre, de közben – és végül – önálló értékteremtő fórummá, egyenesen intézménnyé vált. A mögöttes eszmei áramlat, a transzközép részben a transzilvanizmus – amennyiben ez tényleg létezik – pátoszának a feloldását célozta. Egy csomó olyan tabu létezett ugyanis a kilencvenes évek elején az erdélyi magyar irodalomban, amelynek nem ártott a lazítás: hogy csak a legkézenfekvőbbet és legizgalmasabbat, az erotikát említsem. Az Előretolt Helyőrség pedig többek között éppen ezt hozta be a köztudatba. A szexről írni és olvasni nagyon hálás dolog, és könnyedén van benne annyi polgárpukkasztási és izgalmi faktor, hogy elvigye az egészet – még akkor is, ha gyengébb minőségű szövegről van szó. Néha persze túlbillent a dolog, de mostanra úgy tűnik, beállt – és közben változott a társadalmi és irodalmi környezet is. A Helyőrség tagjai igyekeztek humorral és frissességgel közeledni az irodalmi hagyományhoz: igaz, más megoldás nem is igen maradt a mi generációnk számára, márpedig viszonyulni mindig kellett és kell. Orbán János Dénes, Fekete Vince, Sántha Attila, László Noémi, Karácsonyi Zsolt, Szálinger Balázs, Farkas Wellmann Endre és Farkas Wellmann Éva - mind innen kerültek ki, és igen jó nevű szerzőknek számítanak. - Mennyire volt nehéz beilleszkedni a magyarországi, budapesti irodalmi közegbe? Te már úgy mentél ki, hogy volt egy megjelent köteted. - Nem volt könnyű, de nem is volt vészes, és persze a folyamat mind a mai napig tart. Óhatatlanul is van az egésznek egy politikai vetülete: aki határon túlról jön, az akarva-akaratlan belekerül egy kategóriába, amiben könnyen benne is maradhat. Ráadásul szinte elvárás, hogy valamelyik oldal iránt előbb-utóbb elköteleződjék az ember. Amikor én Magyarországra érkeztem, az erdélyi közélet még nem volt ennyire megosztva; de utána a pannon megosztottság begyűrűzött ide is. Én viszont még egy egynemű közegből kerültem át a megosztott közegbe – így nyilván voltak meglepő dolgok, meg hát elég naiv is voltam. A beilleszkedés még mindig tart, bár én inkább egyedül érzem jól magam, nem szeretek csoportban, a csoport egyik tagjaként működni. Egy-két asztaltársaságnak ugyan tagja vagyok, de az ilyen bandázás inkább Kolozsváron volt jellemző. Ami a művek beilleszkedését és beillesztését illeti: a könyveimet gondozó Magvető Kiadó sokat segített abban, hogy a szakmai elit és a szélesebb olvasóközönség látókörébe kerüljenek. - Műfordítással is foglalkozol – néha egészen érdekes dolgokkal. Ez a mindennapi munkád? - Angoltanár vagyok, de fordítok is, igaz, csak Nagy Zsolt néven. Ez egy magyar „betegség", hogy aki ír, az fordít is, ha beszél idegen nyelvet. És persze szerkeszt. Így hát én is ezt teszem. Van ennek varázsa, nem kérdés, és elég jól lehet vele keresni, már persze ha időben kifizetnek. Igényes lektűröket és politikai emlékiratokat fordítok, egyik viccesebb, mint a másik – a szó szoros értelmében. - Ami a te műveidet illeti, két novellásköteted és két regényed van – melyik volt az, amire és amiért felfigyelt az olvasóközönség? - Talán az első könyvnek volt az olvasók körében a legnagyobb visszhangja, azt állítólag még órán is olvasták a diákok a pad alatt – ennél nagyobb dolgot pedig író igazán nem kívánhat. A Jozefát úrnak jó reklám volt az Irodalmi Jelen negyvenezer dollár összdíjazású regénypályázata, melyen a mű második helyezést ért el, és tulajdonképpen annak köszönhetően figyelt fel rám a Magvető. Onnan kezdve a jelenlegi kiadóm olvasóközönségének az érdeklődésére bátorkodom igényt tartani. Az átütő, nagy könyvsiker azonban mintha még váratna magára – persze, nem késtem el semmivel, türelmesen várok, és közben dolgozom. A Nagyapám tudott repülni megjelent németül is – a német olvasók jóindulatú érdeklődése és nyitottsága témakörében már lelkesedtem párszor, így most nem fogok, de tényleg kivételes értői, élvezői és pártfogói az irodalomnak. Legutóbbi regényem, az Ekler Ágost szándékaim szerint – bár ezt persze nem az én tisztem megállapítani – lezár egy korszakot, konkrétan és átvitt értelemben is, de a váltás nyilván nem lesz olyan nagy, hogy aki az eddigi könyveket szerette, ne örülhetne annak az új regénynek is, amelyen jelenleg dolgozom, és amely éjt nappallá téve foglalkoztat. - Udvarhelyhez mi köt még? - Udvarhely a menedékem, itt élnek a szüleim, és mindig jó érzés hazajönni, feltöltődni a család és a szűkebb pátria élményeivel és benyomásaival. Kisimul tőlük a lélek, és nagyon fontos, hogy időről időre kisimuljon az ember lelke. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy végleg haza kellene költözni, re kéne patriálni, ugye, de ennek immár vannak objektív akadályai. A gyermekeim Pesten születtek, ott van lakásunk, lányom nemsokára kezdi az óvodát, és a munkám is odaköt. Ráadásul harmincöt éves vagyok, és ebben a korban nulláról újrakezdeni valamit – akár a tanárságot, akár az életet – valahogy már nem olyan duhajul lendületes, mint Magyarországon volt a húszas éveim elején. Furcsa és kellemetlen dolog ez az áttelepülés: A vendégmunkás dalai című, lírai punk műfajú művemben meg is írtam – na nem mintha ez olyan nagy okosság volna, de talán a megszenvedettség hitelesíti kicsit –, hogy erre általában egy egész generáció rámegy, és már csak a gyermekeknek lesz jó, ha jó lesz, persze. Mert az ebben a „sem még itt, sem már ott"- kettősségben őrlődő ismerőseimmel egyetemben csak reménykedhetek abban, hogy a gyerekeink már igazán otthon fogják érezni magukat a városban, mely nekünk csupán lakhely. Érdekes érzés belegondolni abba, hogy a kilencedik kerület nem éppen „rózsadombi" részén található lakásunk és környéke lesz a lányomnak és a fiamnak az érzelmileg ugyanolyan fontos helyszín, mint nekem volt sok Maros megyei település vagy persze Udvarhely. Nehéz vele megbarátkozni, de tagadhatatlan, hogy van ebben a mindegyre felszakadó sebben valami teremtő többlet. Majd ők eldöntik, mit tesznek. Még az is lehet, hogy visszajönnek. Nagy Koppány Zsolt 1978-ban született Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen élt 18 éves koráig, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán végzett, majd Szegeden tanult, később Budapestre költözött, jelenleg is ott él és publikál. Kötetei: Arról, hogy milyen nehéz (novellák, 2000), Jozefát úr, avagy a regénykedés (regény, 2006), Nagyapám tudott repülni (novellák, 2007), Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk (regény, 2010), Mein Grossvater konnte fliegen (novellák, 2012). Katona Zoltán Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2017. június 17.Márton Árpád festőművész élet-jelei (Tárlatmegnyitó és díszteremavató)Hosszúra nyúlt felújítás után csütörtökön délután Márton Árpád csíkszeredai festőművész Élet-jelek című, huszonnégy nagyméretű alkotást bemutató tárlatával avatták fel a kézdivásárhelyi Vigadó emeleti dísztermét. A hetvenhét éves alkotónak ez a harmadik egyéni kiállítása a céhes városban, 1972-ben a mostani Incze László Céhtörténeti Múzeumban mutatkozott be. A tárlatmegnyitón, ahol Márton Árpád kedvenc városai egyikének nevezte Kézdivásárhelyt, a bálványosi művésztábor résztvevői is jelen voltak, ugyanis hagyomány, hogy a tábor ideje alatt minden esztendőben egy-egy alkotónak egyéni tárlatot szerveznek Kézdivásárhelyen. A mostani kiállítást Hegedűs Ferenc vállalkozó támogatta. Lung László Zsolt, a Vigadó igazgatója a tárlatmegnyitót fontos pillanatnak nevezte az intézmény életében, ugyanis a földszinti Vigadó Galéria után a dísztermet is sikerült felújítani, ahol a jövőben kiállítások, koncertek, könyvbemutatók és színházi kamara-előadások lesznek. Márton Árpád kiállítását Deák Ferenc magyartanár méltatta, aki a székelyföldi tájhoz és annak népéhez szívvel-lélekkel kötődő, Gyergyóalfaluban született festőművész életpályáját is ismertette. A megnyitón közreműködött Szabó Enikő, a Csíki Játékszín színművésze, aki Varga Nándor gitárművész kíséretében Orbán János Dénes-, Kovács András Ferenc-, Radnóti Miklós- és József Attila-verseket adott elő. A kiállítás szeptember elejéig látogatható. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 26.AZ UDVARHELYI KÚTMÉRGEZÉS TITKATUSVÁNYOSI PROVOKÁCIÓ: EDDIG EZ VOLT A LEGSZÁNALMASABB KORMÁNYELLENES TILTAKOZÁS Az ellenzéki pártok és a média feszülten leste, milyen konc jut számára az idei Tusványoson. Milyen fincsi is volt az illiberalizmus toposza 2015-ben, hónapokig lehetett csámcsogni rajta. Netán Németh Zsolt ismét idéz egy szakállas góbé viccből és akkor napokig lehet szajkózni, hogy a Fidesz mennyire nem polkorrekt, mondjon le! Az idén ‒ számukra sajnálatos módon ‒ a miniszterelnök tusványosi beszédébe nem igazán lehetett oly módon belekötni, hogy az szavazatokat hozzon nekik. Nem maradt más hátra, mint fölnagyítani azt a tragikus, katasztrofális és a nemzethalált előrevetítő, apokaliptikus incidenst, miszerint a több ezer ember közül egyedüliként tiltakozó hölgyet egy tahó a hajánál fogva a földre rántotta, majd pedig a biztonságiak kivezették a táborból. Azaz a biztonságiak úgy jártak el a rendbontóval szemben, ahogy az minden fesztiválon szokás. Azóta ez a főtéma a függetlendemokratikusellenzéki sajtóban. Az i-re a pontot természetesen megint Gyurcsány tette fel: „a magyarokat mindig ott éri támadás, ahol ő megfordul – legyen az a Kossuth tér vagy Tusnádfürdő” ‒ jelentette ki a volt miniszterelnök. Szemrebbenés nélkül, persze, mintha nem az ő nevéhez fűződnének a 2006. őszi véres események. Ha ugyanilyen intenzitással tiltakoznának, valahányszor a migránsok megerőszakolnak egy-egy európai nőt, akkor már közelebb állnánk a migránskérdés megoldásához. De nem, az más, az természetes, az a migránsok európai integrációjának (nemi) szerves része. Azon sem csodálkoznék, ha holnapután valamelyik külföldi orgánumban már úgy jelenne meg a hír, hogy a magyar miniszterelnök, hallva a tiltakozó hölgyet, abbahagyta beszédét, fölállt, megkontyolta és megrugdosta ellenzékét, majd dolga végeztével visszatért az emelvényre és folytatta Európa- és világellenes beszédét. Nem értem ugyanis, hogy miért hibás a miniszterelnök meg a kormánypárt azért, mert egy tahó belekapott egy másik tahó hajába, és miért nem a rendőrség dolga mindez, amennyiben a sértett fél feljelentést tesz fizikai bántalmazásért. Azt persze értem, miért kell ebből sajtóhisztit csinálni: azért, mert nincs más téma, azért, mert minden idők legszánalmasabb magyar ellenzékének nemhogy egy épkézláb programja, valamiféle víziója, de még a legminimálisabb fantáziája sincs. Mutasd meg az aktivistádat, és megmondom, ki vagy. Vagy inkább ne mutasd meg! Én ugyanis az Index és a HVG videósa helyében, amilyen hamar csak lehet, töröltem volna az ominózus felvételt, nehogy a világ szeme elé kerüljön ez a szégyen. Mert a videó első momentumaiban kiderül, hogy van egy tahó, aki megrántja az amúgy is magát földhöz vágni akaró aktivista loboncát, de amit aztán láthatunk ‒ a Monty Python Repülő Cirkuszába illő kabaré ‒, nem vet valami pozitív fényt a civil aktivistákra. Ugyanis a huzavonában a földön fekvő hölgy rámutat a kezében lévő colás ernyőre, majd a következő párbeszéd zajlik le: Aktivista hölgy: – Látják… Ezt a magyar állam csinálta, hogy Udvarhelyen megmérgezte a kutakat… Igen… A magyar állam… Néni: – Igen? És hányan haltak meg belé? Hányan? Aktivista hölgy: – Még nem haltak meg, de hányan fognak! A megboldogult régi időkben azokat, akik szerint az állam kutakat mérgez, az elmegyógyintézet vette kezelésbe. Manapság a civil szervezetek. De hadd kövessük az épületes beszélgetést, mely a tábor területéről való eltávolítás után zajlott le, és melynek során a riporter kétségbeesetten próbálja az értelem medre felé terelni a diskurzust, miközben a főszereplő megfogalmazza „ars civilicáját” és megcsillogtatja csodás mentális és retorikai képességeit: Riporter: – Mi a bajod Orbán Viktorral? Aktivista hölgy: – Elsősorban a paksi szerződést nem kell titkosítani, mert ő a vevő, ugye… Remélem, Orbán-koncert után visszajöhetek, me’ azé’ az előadások érdekelnek, főleg a Sipos Zolié… (Megj.: Az Átlátszó Erdély munkatársa, aki a diktatórikus tusványosi szabadegyetemen a tényfeltáró újságírásról értekezhetett.) Akkor tönkretesz mindent, ezzel kezdve, a costa (?) colával, majd mindjárt meg is mutatom… Riporter: – Te erdélyi magyar vagy? (Megj.: Mintha a kiejtésből nem érződne…) Aktivista hölgy: – Igen… Riporter: – Honnan jöttél? Aktivista hölgy: – Lövétei vagyok. Jelenleg Budapesten élek. Riporter: – És a paksi szerződéssel van problémád? Aktivista hölgy: – Azzal, helló… Riporter: – Itt nagyon komolyan megrángatták a hajadat… Aktivista hölgy: – Igen… Római-part… A Dagályt is hogy tönkretették… Semmit… Semmit se… Riporter: – Szóval nagyon komolyan megrángatták a hajadat. Mit szólsz te ehhez? Aktivista hölgy: – El akarták venni… Istenem… Riporter: – Nem baj, hogy így megvertek? Aktivista hölgy: – De most erről… Hadd ne kelljen mondjam az egyértelműt… Vagyis hát tényleg… Csak egyértelmű dolgokat mondanék… Melyikkel kezdjem? Na tehát… Ugye… Már korábban is talán megbeszélték az MVM-nél, hogy majd itt csinálnak ilyen zölderőműveket, és akkor azokat majd az MVM talán átveszi vagy ilyesmi, gondolom, miután a haverok leszedték róla a busás hasznot… Hát nem szedték le a busás hasznot, mert valami történt és nagyon gyorsan átvette az MVM, hogy gondolom, hogy lenyelje… Hogy lenyelje a helyi vállalkozó haver… Riporter: – Egy kicsit zaklatott vagy most? Aktivista hölgy: – Nem… Hogy a helyi vállalkozó haver veszteségeit ő le tudja nyelni, merthogy, gondolom, változott a helyzet, és nem lett túlságosan népszerű azzal, hogy itt tönkretette az Úz völgyét… Meg ilyenek… És akkor persze nyilván politikai támogatást is csak ő kap… Lénárd László… (Megj.: Vajon a Pécsi Akadémiai Bizottság elnökére gondol? Vagy a Metallica Hungarica alapítójára? Esetleg Lénárd Andrásra, az Igazi Csíki Sör tulajdonosára?) Riporter: – Egyedül jöttél? Aktivista hölgy: – Egyedül voltam, igen… Hát meghirdettem Facebookon, de… Szóval nagyon sok negatív válasz érkezett, hogy miért jössz ide, nem is fogsz idejönni, nánáná… Riporter: – Eleve az volt a cél, hogy fütyülsz, majd… Aktivista hölgy: – Hát az is, igen… Hát sok cél volt… De na (felkacag)… Ez valósult meg… Itt hirtelen vége szakad az Index videójának, bár sokan kíváncsiak lettünk volna a folytatásra, én személy szerint különösen a costa cola és az udvarhelyi kútmérgezések titkára. Arra, hogy Orbán Viktor személyesen lopózott kútról kútra a csillagösvényes székely ég alatt, vagy pedig a Fidelitast bízta meg a székelyek megmérgezésével? Netán elégedetlen volt azzal, hogy az erdélyieknek csupán a 96 százaléka szavazott rá 2014-ben? Ha az ellenzék és civil aktivistái folytatják ezt a szellemi magasrepülést, úgy lehet, ez az arány még nőni fog. (Megj.: Mindössze 4 százalékot javított a Fidesz 2014-hez képest ‒ írja majd a függetlendemokratikusellenzéki sajtó.) Orbán János Dénes / Magyar Idők 2017. augusztus 15.NÓTA A SZÁSZ HALOTTI TORONKelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke nagy vihart kavart a romániai belpolitikában, amikor kijelentette, az erdélyi magyarok nem fogják együtt ünnepelni a románokkal a gyulafehérvári nemzetgyűlés 100. évfordulóját. Vele ellentétben Klaus Johannis elnök ismét bizonyságot tett arról, hogy már csak a nevében német, szívében az asszimiláló, többségi nemzethez tartozik: bejelentette, hogy a szászok együtt ünneplik a románokkal Erdély csatlakozását a román államhoz. Biztos jó buli lesz, már előre csorognak a könnyeim, hogy kimaradok belőle. Annak idején, erdélyi magyar honfitársaimmal egy szász embert választottunk meg, aki Nagyszeben csodatévő polgármestereként a német megbízhatóság és alaposság reményével kecsegtetett a balkáni zűrzavarban. Azt reméltük, ez a kisebbségi ember lesz Románia legjobb elnöke, és ezáltal a sovinizmus kegyelemdöfést kap. Ráadásul a mi szavazatainkon múlt a győzelme. Aztán kiderült, mégsem egy szászt, hanem egy románt választottunk meg. Gyermekkoromban, az 1970-es években Brassóban, a hét szász város ‒ Siebenbürgen ‒ egyikében egy olyan utcában laktunk, amelyben pontosan száz ház volt. A panelnegyedekkel ellentétben ez az utca tükrözte a brassói etnikai arányokat, a lakosoknak mintegy fele román volt, harminc százaléka magyar, húsz százaléka szász. Jól megfértünk egymás mellett, a kölcsönös udvariasság jeléül mindig a másik nyelvén köszöntünk, ő meg a mi nyelvünkön köszönt vissza, mi gyerekek együtt játszottunk és úgy egyáltalán, együtt nyögtük a kommunizmust. Aztán a szászok eltünedeztek. Elköltöztek Németországba, mondták a szüleink és kerülték a témát, gyermeke előtt nem politizált az ember. Pár év után, amikor már tudták, hogy nem jár el a szájunk, megtudtuk tőlük: Ceausescu eladta őket, fejenként 13 ezer márkáért. Így fogalmaztak, és ez is volt a lényeg: eladták őket, mint a juhokat. A szász telepesek első hulláma 1150 körül érkezett Erdélybe, majd a tatárjárás pusztításai után újabb telepesek érkeztek. De nagyszámú németföldi bevándorló érkezett a XVI. század végén és a XVII. század elején, az ellenreformáció idején is Erdélybe, hiszen itt szabadon gyakorolhatták a protestantizmust. A szászok az Unio Trium Nationum tagjai voltak, a magyarok és a székelyek mellett számos privilégiumot élveztek, s bár a történelem nehézségei őket sem kímélték, de bátran kijelenthetjük, hogy ők szenvedtek a legkevesebbet Erdély népei közül, ellenben ők prosperáltak a legjobban. Építészeti és iparművészeti szempontból a szász örökség a legértékesebb Erdélyben, a szász városok ‒ kiemelten Brassó, Nagyszeben és Segesvár ‒ Európa ékszerei közé tartoznak. Az Erdélyt bekebelező románok azonban nem tisztelték ezt a különleges örökséget, sem létrehozóikat. Beindult az asszimilácó, az elüldözés és a leépülés, amit aztán a II. világháború végkimenetele csak fölgyorsított, aztán a Ceausescu-rezsim föltette a pontot az i-re, kiárusította a szászokat és kezet tett ingatlanjaikra. Erdély legpatinásabb, legértékesebb épületeire. Ezek az ingatlanok ‒ akár egész települések ‒ aztán a balkanizáció martalékaivá váltak. A gyönyörű szász falvakat a betelepült cigányok putriteleppé lakták. Számos épületet lebontottak, hiszen kellett a hely a panelnegyedeknek. De a le nem bontott műemlékek közül is rengeteg esett áldozatul a trehányságnak, legutóbb ‒ tavaly télen a szászveresmarti és a rádosi templomok tornya omlott le. Ugyan Brassó, Segesvár és Nagyszeben óvárosát szépen rendbe tették ‒ az utóbbit épp maga Klaus Johannis ‒, a többi jelentős egykori szász városban is beindult a restaurálási folyamat és az Erdély-bolond Károly hercegnek köszönhetően néhány szász falu is visszanyerte hajdani patinájának egy részét, de fölbecsülhetetlen értékek semmisültek meg a román uralomnak köszönhetően. Ami maradt, turistaként meglátogathatják az építők Németországban élő utódai, nosztalgiájuk persze román zsebeket töm meg. Esetleg nosztalgiabefektetőként is visszatérhetnek, amennyiben az előbb említett zsebeket megtömik. Ahhoz, hogy az óvárosok maradványaihoz eljussanak, a nosztalgiaturistáknak elébb át kell vergődniük Európa legocsmányabb panelnegyedein, amelyeket azok gányoltak, akikkel ünnepelni fogják a „nagy egyesülést”. A történelem kontextusában Klaus Johannis kijelentése szánalmas és gerinctelen, hajdan büszke, országépítő nemzetét megtagadó ‒ és mindenekfölött mélyen megalázó. Olyan ez, mint nótára fakadni és táncra kerekedni egy halotti toron – de úgy látszik, egy második mandátum reményében megéri. Jó bulizást kívánunk neki, de amennyiben ismét az erdélyi magyarok szavazatán múlik majd a mandátuma, aligha lesz oka a vigasságra. Orbán János Dénes / Magyar Idők 2017. augusztus 26.TRACTATIO A HATÁRON TÚLIAK SZAVAZATI JOGÁRÓLA választások vészesen közelegnek, és az ellenzék szénája nem áll valami jól, bele is kapaszkodnak minden szalmaszálba, hiszen már nem is a győzelem a tét, hanem a parlamenti küszöb elérése. A megszokott toposzok (korrupció, migráció, a demokráciát fenyegető szörnyű veszedelmek) mellé újabb témákat keresnek, amelyekkel ingerelni lehet a szavazókat, az egyik ilyen téma a határon túli magyarok szavazati joga. Aki átélte azokat az időket, annak elkerülhetetlenül eszébe jut erről a 2004. esztendő második fele, amikor a közbeszéd fő témája a külhoni magyarok állampolgárságának problematikája volt. A rendszerváltás utáni korszak egyik leggyalázatosabb, legerkölcstelenebb politikai diskurzusa zajlott le akkor, Gyurcsány Ferenc vezérletével. Huszonhárommillió román fogja elözönleni Magyarországot, szajkózta az akkori miniszterelnök, aki megpróbált gyűlölethullámot korbácsolni a határon túli magyarok ellen, akiket az afgánokkal és a szírekkel ellentétben nem látott volna szívesen a házában. El is érte a célját, a 2004. december 5-én lezajlott népszavazás érvénytelen lett, a határon túliakat porig alázták, és az állampolgárság megadása még hosszú évekig váratott magára. Kezdik újramelegíteni most a témát, ezúttal a szavazati jogra kihegyezve. A Publicus Intézet a Vasárnapi Hírek megbízásából közvélemény-kutatást végzett a határon túli magyarsághoz való viszonyulásról, és az Index máris diadalmasan kürtölte világgá ‒ a nemzeti ünnepen, augusztus 20-án, mikor máskor ‒, hogy „A többség nem támogatja a határon túli magyarok szavazati jogát”. Megkímélem a nyájas olvasót az ilyen közvélemény-kutatásokról és az adatok politikai hasznosításáról alkotott, nem túl hízelgő véleményemtől. Az egyik legaljasabb politikai trükközésnek vagyunk tanúi. Ugyanis a határon túli szavazók csak a pártlistákra szavazhatnak, egyéni listára nem, és egy, maximum két mandátum sorsa múlik rajtuk. A 199-ből. Megismétlem: a több mint kétmillió főt számláló határon túli közösség ‒ a magyarság egyhatoda ‒ tehát legfeljebb két képviselőt tud bejuttatni a parlamentbe, míg az anyaországiak 197 honatyát vagy honanyát. Harmadszorra is megismétlem: anyaország versus határon túliak: 197:2. Ugyanis egymillió külhoni állampolgárnál sem tartunk, ezek egy része még kiskorú, és a szavazásra jogosultak részvételi aránya még az 50 százalékot sem közelíti meg. Könnyen meglehet, hogy nem is két, hanem csak egy hely múlik rajtuk. Igazából ennyi elég is lenne érvnek, de vesézzük csak tovább a témát. Mindenekelőtt, véleményem szerint van ennek erkölcsi oldala. A határon túli magyarok egy évszázadon keresztül megőrizték magyar identitásukat. Egy átlagos anyaországi számára, akit sosem zaklattak azért, mert az anyanyelvén szólalt meg, és egyértelmű volt, hogy az anyanyelvén tanulhat, a magyar identitás megőrzésének bizonyára nincs olyan metafizikája, mint egy határon túli esetében. De tény, hogy nincs és nem is volt olyan határon túli magyar, akit valamilyen formában ne zaklattak volna magyar identitásáért, tekintélyes hányadukat fizikailag is bántalmazták, és olyanok is voltak, akik az életükkel fizettek. Az amúgy sem könnyű kelet-közép-európai sors bónusza volt a kisebbségi létforma, ettől a keserű bónusztól a történelem az anyaországiakat megkímélte. De nemcsak a többségi nemzetek elnyomása tette nehézzé a kisebbségi sorsot, hanem az anyaországiak egy részének hozzáállása is. Százezrekre, de akár milliókra rúgott és rúg azoknak az anyaországiaknak a száma, akik felsőbbrendűnek érezték-érzik magukat a határon túliakkal szemben. Akik ‒ Gyurcsánnyal az élen ‒ lerománoztak, leszlovákoztak, leszerbeztek vagy leukránoztak minket. József Attila-díjas költőként is még gyakran szembesültem olyanokkal, akik csodálkoztak, hogy román létemre „egészen tűrhetően” beszélek magyarul. Az ilyen embereket célozzák meg azok, akik témát kreálnak a határon túli szavazati jogból. De mindenkinek be kellene látnia végre, hogy az önhibájukon kívül a trianoni határon túl rekedt, egy évszázadon és tűzön-vízen keresztül identitásukat megőrző magyaroknak erkölcsi joguk van ahhoz az állampolgársághoz, amelytől felmenőiket megfosztották, és ugyancsak erkölcsi joguk van szavazni is. Mert megküzdöttek, megszenvedtek érte, mert egy évszázadon át kitartottak magyarságuk mellett. Erről az erkölcsi jogról persze sosem esik szó az uszító diskurzusban, annál inkább arról, hogy a határon túliak nem Magyarországon adóznak, ezért is felháborító, hogy szavazhatnak. Aprópénzre váltja ez a megközelítés a nemzet egyesítésének magasztos eszméjét, és ugyanazt célozza meg, mint a bolsevizmus: az emberi irigységet és a szomszéd kecskéjét. De ne hárítsuk el ezt az alantas, anyagias megközelítést. Tényleg nem gazdasági faktor is a határon túli magyar közösség? Magyarország az egyik legnagyobb befektetőnek számít a környező országokban, magyar vállalkozások ezrei működnek Romániában és Szlová-kiában, de még Szerbiában és Ukrajnában is számottevő a magyar tőke jelenléte. Vajon labdába rúgtak volna például az anyaországi magyar vállalkozók az erdélyi magyar partnerek nélkül az osztrákok, németek, franciák, olaszok, hollandok által megrohamozott Romániában? Kötve hiszem. Nem, a magyar gazdasági expanzió nem történhetett volna meg érzelmi alap nélkül, azon egyszerű ok miatt, hogy nem lett volna hozzá elégséges tőke az elébb fölsorolt versenytársakkal szemben. A határon túli magyarok nemzeti öntudata olyannyira erős, hogy legtöbbjük fokozottan figyel arra, hogy lehetőleg magyar termékeket vásároljon. Erdélyi ismerőseim java része szigorúan a MOL-nál tankol, a Romániában is jelen lévő OTP-re bízza pénzének kezelését, és hacsak teheti, erdélyi magyar vagy magyarországi terméket vásárol. És mindez érzelmi alapon történik, mert ‒ be kell ismerni ‒ Romániában nem a MOL és nem az OTP a minőségi csúcs a maguk szegmensében, és az árufelhozatal már régóta jobb, mint Magyarországon, ugyanis a románoknál státusszimbólum a költekezés, van igény a változatos árukra. Azaz, ha közvetlenül nem is, de közvetetten a határon túli magyarság bizony befizeti a maga részét az államkasszába. Azt is érdemes volna kiszámolni, hogy a határon túli magyarok mennyi pénzt hagynak az anyaországban, amikor ‒ igen gyakran ‒ idelátogatnak. Ezeknek a látogatásoknak a java része nem üzleti vagy turisztikai, hanem érzelmi alapon történik. Ha ki tudnánk számolni, hogy ez az érzelmi alap pontosan milyen hatással volt és van a magyar gazdaságra, meglepő számokkal szembesülnénk, és úgy lehet, az adóval érvelő pitiánerek torkára forrna a szó. A magyar gazdaság távolról sem lenne ilyen erős a határon túliak nélkül. A Publicus felmérése szerint a többség nehezményezi, hogy a kormány milliárdokkal támogatja a külhoni magyarokat. A laikus, a bolsevizmusból még teljesen ki nem gyógyult polgár azt hiszi, hogy a szóban forgó összegeket alamizsnaként osztják szét a lustálkodó-élősködő határon túli csórók között. De hát mit is támogat a magyar állam külhonban? Hát elsősorban az anyanyelvi oktatást. És ki profitál belőle, ki a határon túli magyar elmék legfőbb beszippantója? Mi lenne Magyarországgal, ha egyik napról a másikra visszaköltözne szülőföldjére minden határon túlról származó, jól képzett értelmiségi? És még mit támogat? A kultúrát, a művészeteket. És a támogatott intézmények és művészek melyik kultúrát gazdagítják, melyiknek hoznak dicsőséget? És akik a kultúrát gazdaságilag meddő ágazatnak tartják, tudják-e vajon, hogy a kultúrába fektetett pénz hosszú távon milyen megtérülést eredményez? Ha rendszerben gondolkodnának, nagyon meglepődnének. És még mit támogat a kormány? Az egyházakat. Az egyházak pedig ebből a támogatásból leginkább a nemzeti építészeti örökséget gondozzák, és hatalmas szerepet vállalnak a nemzeti összefogás megszervezésében. És még mit támogat a kormány? A kis- és középvállalkozókat, természetesen a magyarokat. És ezek a kis- és középvállalkozók aztán kiknek lesznek a partnerei? Hát a magyarországi vállalkozóknak. Úgyhogy be kell látni, nem alamizsnaosztás folyik, hanem befektetés, tudatos építkezés, annak érdekében, hogy Magyarország szellemi és gazdasági ereje ne érjen véget a határainál. Ahogy mindezeket leírom, már kezd nagyon kevésnek tűnni az a két parlamenti helyecske… Van még egy toposz, amelyre az ominózus felmérés ugyancsak kitér: „…semelyik vizsgált társadalmi csoport sem ért egyet azzal, hogy a kettős állampolgárok és a külföldön élő magyarok szavazáshoz való hozzáférése között nagy a különbség…” Aki ennek a kreténségnek bedől, az tényleg nem érdemelné meg, hogy szavazati joga legyen. Mennyi ész kell vajon ahhoz, hogy a szavazni vágyó, nyugaton dolgozó (és amúgy nem itthon adózó) honfitárs rájöjjön, semmi egyebet nem kell tennie ahhoz, hogy a levélszavazati jogot elnyerje, mint leadnia a lakcímkártyáját, és kijelentkeznie lakhelyéről, hiszen életvitelszerűen már máshol tartózkodik, és szabályt szeg azzal, ha valódi lakcíme nem egyezik meg a személyi irataiban feltüntetett címmel, s nemkülönben szabályt szeg, ha az egyéni listára is leadja a szavazatát, nem csak a pártlistára. Amúgy meg mulatságos erőltetni ezt a témát, mert a levélszavazással az összes ideiglenesen vagy véglegesen külföldön tartózkodó polgár legfeljebb egy árva parlamenti helyre lehetne befolyással. Azaz bármennyire próbálják is elefánttá héliumozni a kisegeret, a levélszavazók problematikája ‒ erdélyieket, felvidékieket, délvidékieket, kárpátaljaiakat és a nagyvilágban bárhol boldogulni próbáló magyarokat is beleszámolva ‒ legfeljebb 3 (három) parlamenti helyről szól, a 196 ellenében. És ha már egy közvélemény-kutatás ihletett eme tractatio megírására, hadd hivatkozzam az összes többi felmérésre és nyugtassak meg mindenkit: nem ezen a két-három helyen fog múlni az, hogy ki fogja kormányozni Magyarországot. De persze így is elkeserítő, hogy a szétszakított, sokat szenvedett magyarságnak van olyan rétege, vannak olyan politikusai, pártjai és szavazópolgárai, akiknek a testvériség mit se számít. Akik fényesre nyalnák bármelyik flepni nélkül betolakodó ázsiai vagy afrikai migráns ülepét, miközben a saját nemzettársaik ellen uszítanak. Akik visítva rohannak ki az utcára, ha valahol egy kavicsot is gördítenek a genderlobbi útjába, de a határon túli nemzettársaik anyanyelvhez való jogát ellehetetlenítő nyelvtörvényekre a fülük botját sem mozdítják. Akik szerint a határon túli magyarság szellemi és gazdasági értékeibe történő magyar állami befektetés nem más, mint 2 (kettő) országgyűlési hely piaci ára. Ugyanis ez a jó kis Publicus-felmérés erre is kitér: „A megkérdezettek több mint fele (55 százalék) szerint a határon túliak elsősorban a szavazataik miatt fontosak a kormánynak, és mindössze negyedük (27 százalék) szerint azért, mert felelősséget érez irántuk. Ebben a kérdésben csak a Fidesz-szavazók gondolkodnak másként, ott fordított az arány, több mint felük (57 százalék) szerint a felelősségvállalás az elsődleges ok, és negyedük (23 százalék) szerint a szavazatok maximalizálása az ok. Azonban a Jobbik- és az MSZP-szavazók háromnegyede (77 és 74 százalék) szerint az elsődleges cél a szavazatmaximalizálás, és tízből mindössze egy válaszadó (10 és 11 százalék) szerint a felelősségvállalás. Hasonlóan látják a bizonytalanok is.” Ez a mentalitás már nem áll messze az indiánozó-üveggyöngyöző jobbikos retorikától. Szomorú, hogy ennyien vannak, akik felületesen ítélkeznek, és még pár percet sem szánnak arra, hogy utánanézzenek a konkrét tényeknek. Szánalmas, hogy ennek az uszításnak még van célközönsége. „A válaszadók többsége (56 százalék) tudja, hogy a határon túli magyarok elsöprő többsége a Fideszre szavaz” ‒ írja még a Publicus. Könyörgöm, mégis mit várnak el azok, akik politikai fegyvert kovácsolnak ebből az ügyből? Orbán János Dénes / Magyar Idők (Budapest) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
